NaNoWriMo 2014

Idén is megrendezésre kerül ez a remek nemzetközi esemény.
A cél 50.000 szó.
Ez lehet egy kész novella, de egy regénykezdemény is, amit az ember tovább írhat.

Idén úgy gondoltam, én is benevezek, jó kis tréning lesz, hogy legalább mindennap megpróbáljak írni egy keveset.
Egy fantasy történetet fogok írni, ami igazából egy regény ötlet, így a NaNoWriMo után is folytatni fogom. Talán nem olyan meglepő, hogy a helyszín Japán. :)
Írás közben lehet, hogy ide is kerülnek majd fel részletek belőle, de legkésőbb a végén biztosan mutatok majd valamit a kész műből. :)

A NaNoWriMo oldala: NaNoWriMo

Bejelentés

Sziasztok! Tudom, hogy nem voltam aktív a nyáron, és most, hogy elkezdődik majd a suli, jön az államvizsga, még kevesebb időm lesz. Emellett idén az Aranymosás pályázatára is megpróbálom befejezni a regényemet,úgyhogy decemberig ne várjatok új fejezetet. Az fb oldal addig is üzemelni fog, talán részletek is kerülnek majd fel a regényből. A megértéseteket köszönöm, és remélem, ezért nem pártol el senki. :)

Marionett - 3. fejezet

Marionettek – Sebastian 

Sebastian a hazafelé tartó úton is a lányon gondolkodott, az emberei senkit nem találtak az épületben, miután ő kijött, és ez a gondolat megnyugtatta.
- Sikerült elrejtőznie... - susogta maga elé.
Katonáinak gyűrűjében érkezett a fővárosba. Fojtogató füst szag terjengett a levegőben, néhol még csomókban tört fel a szürke felhő az ég felé. Varázslók igyekeztek helyreállítani a megrongált hivatali épületeket, miközben katonák verték láncra az elfogott lázadókat. Messzebbről puskadörrenés és fájdalmas nyögés hallatszott.
Sebastian utálta a háborút és az apját is, amiért ilyen zsarnok módon kormányozza az országot. A régen virágzó főváros, amiről Sebastian olyan sokat hallott, az ő szemében már csak egy romhalmaz volt. A virágok, a fák, a jó levegő... minden a varázslók műve és a királynak készültek. Ha mindez eltűnne, egy hatalmas romváros maradna csupán a helyén.A királyi udvarba érve leszállt lováról és besietett az épületbe, kikerült egy csapat lázadót, és felment az apja szobájába. Kopogás nélkül nyitott be.

Regény részlet IV.

"A Központ egészen találó név egy hatalmas gömb alakú épületnek, és biztos volt benne, hogy az égből nézve valóban a város közepén fekszik, és egy pontnak tűnne csak.

Az ajtón belépve ugyanaz a fehér steril környezet fogadta, mint a múzeumban, azzal a különbséggel, hogy itt a dolgozók piros ruhája legalább vitt némi színt az életükbe.

Nishi egyből a navigációs táblához lépett, és megkereste az irodát. A nevek alapján eldöntötte, hogy a negyedik emeleten lévő 404–es ajtót kell megkeresnie. A lift felé megbotránkozva gondolt rá, hogy régen biztosan kirúgták volna azt az embert, aki emeleteket és szobákat a halál jelentésű számmal látott el. Felháborította a tudat, hogy mennyire megváltozott a szeretett hazája. Végül a harmadik emeleten szállt ki, és az egyik álldogáló személyzeti taghoz lépett. A nő piros ruhát viselt, széles nyakkivágással, így vállai is szabadon voltak.

 – Elnézést, megtenné, hogy lehívja a 404–es szobából az ügyintézőt, akinél be tudom jelenteni a munkahelyváltozást? – Kedvesen érdeklődött annak ellenére, hogy szeme sarkából viszolyogva nézte a plafont, ami a negyedik emeletet választotta el tőle.

A recepciós érdeklődve nézett rá, arcáról értetlenség sugárzott.

 – Parancsol?
 – Szeretném, ha lehívná ide azt az embert, akinél be tudom jelenteni a munkahelyemet – tagolta a szavakat lassan, hátha így megérti a másik.

 – Nem hinném, hogy ez lehetséges, Inari–san csak az irodájában fogadja az ügyfeleket. – A munkaköri leírásban szereplő bájos mosoly ismét megjelent a nő arcán.

Nishi sóhajtva túrt hajába.

 – Tudja, bizonyos okok miatt nem mehetek a negyedik emeletre. – Már meg sem próbálta megértetni a piros ruhással, hogy mi a baja, csak el akarta intézni ezt az egészet.

– Sajnálom, nem segíthetek – mosolygott továbbra is a nő és figyelmét egy férfi felé fordította.

Nishi ismét a plafonra bámult, próbálta legyőzni a félelmét, és visszaszállt a liftbe, bizonytalan érintéssel nyomta be a négyes gombot.

 – Ez csak egy szám. Ez csak egy szám – mantrázta maga elé motyogva, míg a liftben álldogált, az sem érdekelte, hogy a mellette álló férfi furcsán néz rá.

A szoba előtt végül halk sóhajjal bekopogott, majd meg sem várva a választ, benyitott.

– Jó napot, Andaka Nishi vagyok, és a munkahelyemet szeretném bejelenteni – hadarta gyorsan.

Az asztalnál ülő nő ráemelte tekintetét.

 – Jó napot, foglaljon helyet – mosolygott kedvesen, amitől Nishinek az az érzése támadt, hogy ebben az épületben mindenki ugyanúgy mosolyog.

 – Inkább nem, köszönöm. A Nemzeti Múzeumban dolgozok, csak ennyit akartam közölni. – Az ajtó felé fordulva nyúlt a kilincsért, szabadulni akart végre. Szabad kezével a zsebébe nyúlt és a védelmező talizmánt szorongatta.

A nő eközben kikereste az adatbázisban. Ujjai gyorsan mozogtak a kivetített klaviatúrán.

 – Andaka Nishi, bevándorló. A múzeum megerősítette a státuszát. A letelepedési engedélyeket megkapta. Üdvözlöm Japánban, ezentúl ön is teljes jogú tagja a társadalomnak.

 – Köszönöm – hajolt meg és már el is tűnt a szobából, csak akkor nyugodott meg, mikor már az épület előtt szívhatta magába a friss levegőt, az utolsó néhány perc szinte teljesen kiesett az emlékezetéből, a vér dübörgött a fülében, csak abban az egyben volt biztos, hogy békén hagyják most már."

Regény részlet III.

"Nishi néhány tizenéves kölyök mellé tévedt, akik éppen egy kiállított kimonót csodáltak. A kijelzőn csak annyit lehetett elolvasni, hogy az egyik leghíresebb gésáé volt.

 – Milyen jó is lehetett nekik. Nem kellett mindenféle ostobaságot megtanulniuk.– áradozott az egyik lány, olyan tizenkét éves lehetett.

Nishi megköszörülte a torkát lágyan, majd a ruhát figyelte meg jobban, az ezüstös hímzést a mélykék anyagon.

 – Nagyot tévedsz, kislány – mondta rezzenéstelen hangon. – Sikomiként kezd az Okiyában az, aki gésa akar lenni. Egyszerű szolgálóként rengeteget dolgozik. Egy év után minari–sanná válhat, megtanulja, hogyan viselkedjen a vendégekkel, hogyan járjon. Egy hónap után a san–san–kudo keretein belül maiková válik a tanuló. Ekkor kapja meg az új nevét, mely tartalmazza a fogadott nővére nevének egy karakterét.  – Egy pillanatra lenézett a hallgatóságára. Tátott szájjal figyelték őt.

 – A maikók iskolába járnak, megtanulják, hogyan szórakoztassák a vendégeiket, majd a tudásukról vizsgákon számolnak be. Húsz–huszonegy évesen válnak gésává, és az első években visszafizetik mindazt az Okiyának, amit kaptak a tanulás időszakában. Csak az adóssága rendezése után lett övék a megkeresett pénz. A folyamat hosszú és tanulással teli. Egyáltalán nem volt könnyű életük.

Az előző lány felé fordult teljes testével.

 –  Honnan tudsz ennyi mindent róla?

 Nishi elgondolkodott, mit válaszoljon, szívesen folytatta volna még, csak nagy vonalakban mondta el, milyen életük is volt ezeknek a lányoknak, de talán túl feltűnő lett volna, ha tovább beszél.

– Olvastam róluk. Nektek is többet kellene nézegetni a tananyagot – mosolygott, majd tovább sétált, hogy elkerülje a további kérdezősködést.

 – Elnézést. Hallottam az előbbi kiselőadását, és… igazán megnyerő volt.

A hang a háta mögül lassan az arca elé kúszott egy arccal együtt. A férfi tipikus múzeumigazgatónak tűnt. Az öltöny és a nyakkendő divatjamúlt volt, de mégis jól állt az idegennek.

 – Köszönöm – hajolt meg illedelmesen, majd kikerülte az idegent.

 – A nevem Sawada Hirokazu és azt hiszem, ön az én emberem – mosolygott megnyerően. – Az új programhoz keresek olyanokat, akik értik is, amit mondanak. Maga pedig pont ilyennek tűnik. Dolgozzon nekem. Meséljen még ezekről a nagyszerű tárgyakról. "

Regény részlet II.

" – Kérem, üljön le – intett a férfi a tatami felé, miközben elővett egy fecskendőt, amiben ezüstös folyadék csillogott.

 – Megkérdezhetem, hogy az mi? – Nishi egyre inkább érezte, hogy menekülnie kellene, egyáltalán nem volt ínyére, hogy az a testébe kerüljön.

 –  Egyszerű azonosító folyadék. A véráramba kerülve átveszi a hordozója paramétereit, és így azonosíthatóvá válik az egyén. Természetesen néhány adatot a szerveren tárolunk, úgy, mint a lakóhely és a munkahely, így amennyiben változás áll be, kérem, majd keressen fel minket.

 – Rendben – biccentett aprót és inkább leült, hogy megkaphassa az anyagot. A szeme sarkából látta, hogy a háza körül biztonsági emberek köröznek, nyilván arra az esetre, ha ellenállna.

Gyorsan és precízen dolgozott az orvos, és egy perccel később már ő is részese lett a város lakosságának. Még szerencse, hogy legalább a múltjában nem tudnak vájkálni.

 – A mihamarabbi viszont látásra – köszönt el Dr. Sawada. Felkapta a táskáját és távozott. "

Regény részlet I.

Ahogy azt az Fb oldalamon is említettem, mostantól kiteszek majd néhány rövid részletet a készülő regényből.

Itt az első.

"Az esőben alig látott, de ez nem tántorította el. Szellemvárosként magasodtak fölé Tokió sötét épületei. Az utca végén egy kis térre tévedt, ahol a nagyra becsült Akira császár szobra félelmetesen magasodott az épületek fölé.

Félve pillantott maga mögé, de semmit nem hallott, az eső teljesen betöltötte minden érzékszervét.

Érezte, ahogy néhány vízcsepp a szemébe folyt, sietve törölte ki őket, majd a szobor felé sietett. Az alap nem nyújtott biztonságot a számára. Jobb híján felkapaszkodott a kőből faragott szobor ruhájának redőin, a kemény felület hideg volt és csúszós.

Nehezen tudta csak felszenvedni magát a császár karjáig, melyben egy könyvet tartott, a régi korok emlékére.

Amikor végre felhúzta magát, a lapokra hasalt, így a lentiek semmit nem láttak belőle.

Lábait a férfi mellkasának vetette és pihegve próbálta lelassítani légzését. Az eső kopogása idegtépő érzést keltett benne.

Lassan kinézett könyv mögül, de senkit nem látott. Az árnyékok eltűntek, már csak egyedül az ő zihálása hallatszott a téren. Visszacsúszott a biztonságot rejtő zugba és összehúzta magát, nem akart lemászni, félt, hogy ismét megtalálják az üldözői."

Elrabolt élet

A bárban szinte harapni lehetett a füstöt, középkorú, pénzes férfiak legeltették szemüket a színpadon vonagló, táncoló fiatalon. Gyönyörű teste volt, ami az elmúlt egy hónapban több pénzt hozott a főnöknek, mint ellőtte bárki más.

 - Nate, kicsikém! – Egy középkorú férfi rontott fel a színpadra a táncoshoz, és úgy szorította magához a fiút, mintha az élete múlna rajta.

A fiatalabb dermedten állt a tánctér közepén, valószínűtlenül kék szemei rémülten csillogtak, ahogy a karok már túlságosan is erősen szorították, de ha nem lettek volna körülötte, akkor is úgy érezte volna, menten megfullad a férfitól. Hosszú fekete haja háta közepéig ért, vékony kis alakja csak akkor kezdett el rángatózni, mikor felismerte az őt körülölelő karok tulajdonosát. Erre már a testőrök is felfigyeltek, és megindultak feléjük, hogy leszedjék róla a betolakodót.

 - Állj, rendőrség! – Az eddig kétségbeesett férfi, most határozottan állt a fiatal táncos előtt, és egy jelvényt tartott a közeledő kidobók elé.

 - Ez a fiú még kiskorú! – Szemei haragosan villantak a két gorilla felé, így azok egy pillanatra megtorpantak. Hisz nekik senki nem szólt, de azt is tudták, hogy a főnök nem vesz fel gyerekeket, legalábbis erre a posztra nem.

Nate kétségbeesetten rázta a fejét, hogy ne higgyenek nagybátyjának, de nem volt mit tenni. A jelvény igazinak tűnt, és az iratok is, amin a fiú fényképe szerepelt, a születési dátum pedig, ami rajta volt, az idősebb állítását igazolta.

Perceken belül rendeződött a helyzet, és az idegen, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozott, Natel az oldalán.

A fiú vergődött a karjai között, a vékony csukló, amit a nagybátyja fogságban tartott, már kezdett zsibbadni, és biztos volt benne, hogy másnapra látványosan be fog kékülni, és még örülhet is, ha ennyivel megússza.

Úgy vágódott az autó hátsó ülésére, mint egy rongybaba, menekülhetett volna, de nem mert.

Segítségért kiálthatott volna, de a város ezen részén senki nem foglalkozott volna vele, ráadásul az utca már teljesen üres volt látszólag, az ő autójuk pedig egy eldugott kis sikátorban állt, a klub mögött.

Dermedten feküdt a durva huzaton, dörzsölte hófehér, makulátlan bőrét.

Magában átkozta a tudatlan, agyatlan gorillákat, akiket a nagybátyja könnyűszerrel átvert. Hisz nem volt igaz… nem volt igazi sem a jelvény, sem az, hogy ő még kiskorú, de persze néhány papírral pofon egyszerű volt elhitetni a rendőröktől úgy félő biztonsági emberekkel ezt a néhány apróságot. A főnök nem volt a klubban, és ők jobbnak látták, ha inkább engednek a másik akaratának, minthogy egy rendőr komolyan elkezdjen kutakodni és rájöjjön, hogy a szépen berendezett helység, nem is olyan legális, mint azt elsőre gondolná az ember. Biztosak voltak benne, hogy ha az igazgató rájön, hogy néhányan nyomoztak a bárban, ők a halakkal vacsoráznak, és azt nagyon nem akarták.

Sokáig tartott az út, óráknak tűnt az a fél óra, míg elértek a kétszintes házig, és újra megérezte a férfi durva érintését, aki jobb híján a bokájánál fogva húzta ki prédáját a járműből.

 - Azt hitted, elmenekülhetsz előlem? – A szobában lévő egyetlen ágyra esett a fiú a lendülettől. Nate remegve várta, nyüszögve, hogy a férfi megbüntesse.

Igen, elszökött tőle, egy hónappal ezelőtt, mert már nem bírta. Még most is emlékszik rá, mennyire könnyű volt leitatni a férfit és elvenni tőle a ház kulcsát, amit mindig gondosan bezárt, még akkor is, amikor otthon volt.

 - Hagyj… Victor… kérlek – remegte alig hallhatóan a fiatalabb, de csak azt érte el vele, hogy fogva tartója a hajába tépett, amitől felszűkölt fájdalmában.

 - Táncosnak adod ki magad! Egy ringyót csináltál magadból, csakhogy előlem elmenekülj! De ne aggódj, majd én megmutatom neked, hogy bánnak a magadfajtával.

Határozottan hajolt a remegő alak szájára, és követelőzően tépte azokat a rúzstól vörös, kívánatos ajkakat, amik lassan akaratlanul is megduzzadtak, és az elkenődött smink alól elővillant tökéletesen hófehér, selymes bőre, amit Victor annyira szeretett.

Rémisztően gyengéden simított végig a kiálló arccsonton, mire Nateből kitört a zokogás. Nem bírta… nem bírta, ha hozzáér. Gyűlölte a férfit, minden porcikáját, és saját testét átkozta, mert annyiszor elárulta már, és biztos volt benne, hogy újra megteszi.

Haján simított végig Victor, amitől neki hányingere lett. Nem akarta, hogy hozzáérjen, akkor inkább azok a pénzes pacákok, akik minden este megpróbálták kihámozni az alsójából, még a színpadon.

 - A gyönyörű szőke hajad… befestetted, hogy ne ismerjelek fel. – A kezdeti lágy hang a végére durva sziszegéssé vált, és erős ujjak martak a tincsekbe. Igen, befestette a haját, megnövesztette, bár erre nem igazán volt szükség, hiszen alig tette ki a lábát a bárból. Mikor a főnökénél jelentkezett munkára, az adott neki egy kis szobát a klub fölött, ahol alhatott és úgy általában, élhetett.

Újra ajkak martak a fiúéra, de most megérezte vére jellegzetes ízét is, ahogy a nagybátyja fogai felsértették az érzékeny bőrt.

 - Hagyj… ez nem… helyes… -  nyöszörögte, ahogy levegőhöz jutott, de továbbra sem tudott szabadulni a fogva tartó kezek közül.  – Eressz… el…

 - Az enyém vagy! Csak az enyém! – suttogta ajkaira Victor, látszott, az ő eszét már teljesen elvette a vágy, cseppet sem foglalkozott az alatta vergődő, zokogó fiúval.

 - A nagybátyám vagy! – szállt szembe vele Nate. Ez volt az utolsó reménye. Annyiszor megalázta már őt a rokona, de még soha nem feküdtek le, még nem vette el a szüzességét, de most tisztán érezte, hogy ha nem sikerül valamivel észhez téríteni, akkor ha akarja, ha nem, ma megtörténik.

A terv azonban rosszul sült el. Victor ahelyett, hogy lemászott volna, csak elhajolt tőle, hogy mély, vágytól teli torokhangon felnevessen.

A fiatalabb csak meglepetten nézett a fölötte térdeplő férfira. Mégis mit nevet? Fogalma sem volt, mit talál ilyen nevetségesnek, de megijesztette.

 - Rokonok? Ó nem. Soha nem is voltunk rokonok. Elraboltalak a szüleidtől, mikor két éves voltál. - Elégedett vigyorral szemlélte Nate teljes döbbenetét.

Hogy elrabolták? Őt? Nem akarta elhinni. Elemi erővel kezdte rángatni a béklyóként

szolgáló kezeket, hogy szabadulhasson.

Semmi emléke nem volt  a szüleiről. Mindene ehhez a férfihoz kötötte, amije csak van. Azt mondta… azt mondta, a szülei balesetben haltak meg. Hazudott neki!

- Engedjen el! – Teljes kétségbeesés lett úrrá a fiún, nem is igazán figyelte, hogy mit tesz, csak menekülni akart.

- A szüleid még most is keresnek. Annyi év után azt hiszik, még megtalálhatnak! – mondta Victor, ahogy erősen lefogta a kapálózót. Nem gondolta volna, hogy ekkora erő van ebben a törékeny testben. A hangjából érződött, hogy igazán jól szórakozik a másik szenvedésén. Igen, egészen eddig fogva tartotta őt, és most sem hajlandó elengedni. Most, hogy végre az övé lehet. Egészen eddig, annyi éven át, úgy nevelte a fiút, hogy mindenben álljon az ő szolgálatára, nem fogja most futni hagyni.

Nate azonban képtelen volt lenyugodni, csak vergődött, és ha nem ült volna a férfi a csípőjén, nyilván rúgott is volna, de így nem érte el.

Egy idő után Victor megelégelte a dolgot, és míg fél kézzel elfogta a magán kívül lévő fiút, addig a fiókból előkerültek azok a régen használt, de nagyon is ismerős bilincsek, amikkel az ágyhoz láncolta végül.

 - Most már nyugodj le. – elcsattant az a pofon, ami végül magához térítette a fogságban lévő fekete hajút. – Ha tetszik, ha nem, nem menekülsz innen. És ha nem akarod, hogy bajod essen, akkor továbbra is azt teszed, amit mondott.

Nate most már csak reménykedett, hogy ez csak egy rossz álom. Még akkor is magában imádkozott, mikor a férfi újra fölé hajolt, és most már nyakának finom ívét csókolta végig. Végignézett a szobán, az asztalon, a kis szekrényen az ágy mellett, de semmi nem volt bent, amit felhasználhatott volna ez ellen a vadállat ellen, akit egész eddig a nagybátyjának hitt.

Miért nincs semmi? A filmekben ilyenkor mindig van egy kés, egy körömreszelő, levélvágó kés a közelben. Igen, a filmekben… de ő nem egy filmben van. Sajnos…

Csak alig vette észre, hogy már lekerült róla minden ruha, de ahogy feleszmélt, újult erővel tört rá a pánik. A csuklóiba belevágott a bilincs, de nem érdekelte a csekély fájdalom. Szabadulni akart. Könyörgött, de nem engedte el. Kint teljes volt a sötétség, az utcai lámpák is csak épp hogy bevilágítottak, teljesen elrejtették a világ szeme elől Nate szenvedését. Ahogy Victor nem foglalkozva vele tette magáévá, és ő nem tehetett semmit, csak zokogott fájdalmában. Mert fájt neki, nagyon is. Talán fel is szakadt, de ezt nem tudta pontosan, az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos volt, az a felfordult gyomra, és az őt megkörnyékező undorító hányinger volt, amit ez a férfi váltott ki belőle.

Még mindig alig akarta elhinni, hogy ennyi éven át képes volt bedőlni neki, hogy húsz évig hazudtak neki.

Mikor végre leszállt róla az idősebb, ő csak zokogott, próbált elbújni, de kiláncolt kezei nem engedték, hogy mozogjon.

 - Nem is volt olyan rossz – jegyezte meg Victor, majd elhagyta a szobát magára hagyva Natet.

Ő azonban egész éjszaka nem aludt, egyrészt a testébe maró állandó fájdalomtól, másrészt a félelemtől, hogy mire felébred, újra ott fog állni fölötte, és ismét maga alá gyűri. Bár ezt így is úgyis megteheti még. Ellenkezni nem tud, és ha tudna, sem érdekelné az idősebbet.

A szülei őt keresik. Bele sem mert gondolni, mennyi fájdalmat okozhatott nekik eddig. Lehet már le is mondtak róla. Elvégre… tizennyolc éve nem találják.

Reggel, ahogy a nap első sugarai felkúsztak az égre, Nate zajokra lett figyelmes. Észre sem vette, hogy elbóbiskolt, de nem is tudott ezzel foglalkozni, csak azt figyelte, hogy ki lehet ez a férfi, akivel Victor veszekszik. Nem mert belegondolni, sem reménykedni, hogy valaki, aki azért jött, hogy megmentse őt. Elvégre. Napokig a bárban dolgozott, lakott, valakinek igazán feltűnhetett volna, hogy eltűnt. De ő csak egy táncos volt, egy múló dolog.

Percekkel később elcsöndesedett a ház, majd lépteket hallott, és ahogy az ajtó kilincse lenyomódott ő inkább összeszorított szemekkel várta, hogy a dühöngő, és mérges nagybátyja lépjen be rajta. Igen, még most is így hívta őt, hogy már tudta, nem az. De ezt nem tudta megszokni.

Érezte, ahogy valaki a bilincsekkel babrál, és ettől úgy meglepődött, hogy azonnal kinyitotta szemeit. A meglepettségtől csak még inkább kitágultak pupillái. A főnöke…

A bár igazgató állt fölötte, és szabadította meg a bilincsektől, miközben az egyik testőr összeszedett néhány ruhát és egy pokrócot, hogy abba csavarhassák a fiút.

 -  Most már vége - nyugtatta meg az idősödő férfi, és neki hitt. Nem tudta, miért, de Sebastian sose bántotta, akkor sem, ha épp beteg volt, és nem tudott táncolni, és akkor sem, mikor felháborodva, sírva rohant az öltözőjébe az első este kellős közepén, mert az egyik vendég végig simított a fenekén.

Bújt a férfihoz, a biztonságot jelentő karokba fúrta magát, bár fájdalmai voltak, de most még ez sem érdekelte, csak szabadulni akart. A nappaliban ott feküdt Victor látszólag holtan, de még ez sem tudta megrendíteni. Még örült is neki, hogy soha többé nem bánthatja őt, az igazgatótól azonban egyáltalán nem félt, pedig tudta, hogy ők ölték meg fogva tartóját.  Őt nem bántanák.

Hihetetlen öröm lett úrrá rajta, ahogy arcába csapott a friss szellő, majd megérezte a luxusautó bőrülésének jellegzetes illatát, de még továbbra sem volt képes kibújni a megmentője karjai közül.

- Hogyan? – kérdezte végül kissé erőtlenül, mert erre kíváncsi volt. Az igazgató csak elmosolyodott halványan.

- Miután az embereim szóltak, hogy téged elvittek, már elkezdtük a keresést, de ahogy a neved alapján kiderítettük a címed, rájöttünk, hogy nem ott vagy, ahol lenned kellene. Egy rendőrségi akta szerint, téged elraboltak, így már számomra is világossá vált minden.

Magyarázta halkan, miközben ölelte a fiút.

- A szüleid már várnak rád - mosolyodott el – Nagyon hiányoztál nekik.

Nate teljesen ledöbbent. A szülei? Hát mégsem hagytak fel a kereséssel?

Az idő repült, míg elértek a bárhoz, legszívesebben kirepült volna az autóból örömében,d e a lábai nem igen bírták el, így Sebastian vitte be a karjaiban az épületbe.

Teljesen üres volt, csak az egyik asztalnál ült egy házaspár, a férfi a zokogó nő kezét fogta, majd ahogy meghallották a lépteket, mindketten felütötték a fejüket. Őszült már  a hajuk, és ráncaik is voltak, de egyáltalán nem tűntek idősnek.

- Nate! – rohant hozzá a nő, és szinte összetörte a csontjait, úgy szorította magához a fiút, akit egyáltalán nem zavart. Az ő könnyei is folytak, miközben erőtlenül, de átkarolta.

- Anya… – suttogta hitetlenkedve, és az apja apró bólintására újult erővel tört rá a zokogás, de most kivételesen a boldogságtól.

- Köszönöm – suttogta Sebastian felé, aki csak halványan elmosolyodott.

Marionett - 2. fejezet

A találkozás – Chloé

10 év. 100 év. 200 év.

Régóta várta már, hogy mestere visszatérjen, még ha tudta is, hogy soha többé nem látja. Arra azonban soha nem gondolt, hogy egy herceg fog rátalálni.

Most mégis ott állt előtte, egy szál alsóban és még élvezte is, hogy zavarba hozhatta őt.

Arca vörös volt, akárcsak a kimono a testén, és hogy elrejtse zavarát, inkább Nahrat ölelte fel és szentelte neki minden figyelmét.

Nem akarta, hogy akárcsak a szeme sarkából is lássa a kidolgozott testet, így egy

éles mozdulattal az ablak felé fordult, a ruhája alja rátekeredett kissé lábaira.

 - Maga barbár! – Így, hogy nem látta, sokkal könnyebb volt szóhoz jutnia.

 - Ha nem akar ruhát adni, kénytelen lesz elviselni meztelenségemet.

Chloé tüntetőleg nem vett róla tudomást, csak simogatta Nahra bundáját, még akkor is, mikor hallotta a férfi távozó lépteit. Percekkel később fordult az ajtó felé, a sáros ruhák még mindig a földön hevertek bemocskolva a drága szőnyeget.

A falon függő tükörbe nézett, mandulavágású szemei, és pirosló ajkai vonzóvá tették. Tudta, hogy a férfiak szeretik az egzotikus hölgyeket, és ezért mintázták őt is egy japán lányról. Átkozta az embereket, hogy gondolataik nem saját asszonyaik körül forognak reggel és este. Mesterének mégis hálás volt, hogy megteremtette őt és nem egy egyszerű marionettet készített.  Még mindig belesajdult a szíve a fájdalomba, hallotta fülében mestere hangját, ahogy betoloncolta a szobába és kérte, hogy semmi esetre se hagyja el a négy falat. Nem mintha tudta volna… az öreg eltűntette az ajtót és Chloé majd’ szívrohamot kapott, mikor  a kora reggeli órákban, azután, hogy mesterét elhurcolták, a bejárat ismét láthatóvá vált, ezzel is bebizonyítva, hogy a férfi már nem él.

Chloé az ajtót kulcsra zárta a férfi távozása utána, és a ruhákat is eltűntette, Nahrat letette a puha ágyra és elvonult a szobából nyíló fürdőbe. Felfrissítette magát kissé, bár fáradtságot nem érzett, mégis néha súlyként nehezedett rá a magány.

Visszatérve a szobába, érezte az ajtó alatt bekúszó fűszeres sült nyúl illatát. A régi időkre emlékeztette, amikor még mesterével élt itt, igaz nem volt hosszú idő. A remek vacsorák emlékei bearanyozták sötét napjait is. Mestere atyai mosolya, ahogy figyelte őt, miközben ételt készített a számára. Akkor még minden rendben volt és ők a tűz mellett vacsoráztak, énekeltek.

A parázsló tűz pattogása mellé betódultak az utolsó nap rémképei is. A katonák ordítozása, a lovak nyerítése.

Megrázta fejét, hogy elűzze az emlékeket, haja kibomlott a szalag fogságából. Úgy hagyta.

 Visszatért Nahrahoz, bebújt a paplan alá és magához ölelte a kis állatot.

Lentről halk csörömpölések szivárogtak fel, de nem foglalkozott velük különösebben. Órákig képes volt kibámulni az ablakon, miközben a kisállatot simogatta. Nem igazán gondolt ilyenkor semmire, csak hagyta, hogy teste megpihenjen.

Hangos dörömbölés térítette magához, kint már magasan fent járt a nap.

 - Mit akar?!

 - Bejöhetek?

 - Nem! – Chloé magához szorította a takarót. Esze ágában sem volt beengedni a férfit ismét a szobába, nem akarta látni a testét, az önelégült arcát. - Menjen haza! Az Édesapja már aggódik maga miatt.

- Az édesapám csak sajátmaga miatt aggódik. - Chloé figyelmét nem kerülte el a keserű hang.

- Akkor is menjen innen. Csak bajt hoz rám. Keresik magát, akár szereti az apja, akár nem.

Nem akart egy levegőt szívni a férfival, már így is épp elég baj, hogy rátalált. Félt. Rettentően félt, de nem akarta kimutatni, nem is tudta volna. Egyedül csak a gyomrában erősödő szorongás jelezte, hogy érez valamit.

Nahra puha bundáját simogatta, mikor patkók tompa hangja ütötte meg a fülét. Ijedten kelt ki az ágyból és az ablakhoz rohant. Nem is olyan távol lovasokat pillantott meg. Katonákat.

- Neh… Ez nem lehet… - A férfi felé fordult, bár csak az ajtót látta.

- Tűnjön el innen! Nem találhatnak meg!

- Ha itt vannak, mindent átkutatnak. Jöjjön velem!

- Nem! Itt nem találnak meg!

Nem mert az ablakhoz lépni, csak lekuporodott az ágyra és ölelte Nahrat. Hallotta a férfi távolodó lépteit és csak remélni merte, hogy nem árulja őt el a férfi. Reszketett minden tagja, miközben fülelt, hátha meghall valamit. Közben motyogott magában, kereste a megfelelő varázsigét, amivel távol tarthatja őket.

A katonák ismeretlen hangja töltötte be az alsó szintet, és ő kétségbeesetten motyogott tovább, ahogy hallotta a lépcsőn kopogó lépteket, miközben az ajtó lassan semmivé vált, elzárva őt az illetéktelen betolakodóktól.

Chloé értetlenül figyelte a fehér falat, ahol korábban még az ajtó volt, de hatalmas megkönnyebbülés is volt számára, mikor a katonák elmentek.

Harag gyúlt lelkében, ahogy felismerte:

A herceg mégis elárulta őt… 

Marionett és Facebook

Íródik az új fejezet a Marionetthez, a napokban felkerül. :)

Facebook-on is készült egy oldal a bloghoz, oda kedvcsinálók kerülnek ki az íródó történetekből.

Facebook oldal

Ódon falak

Óriás épületek szikráznak a szélben,

Mondd, ha te itt laknál, mit tennél, de tényleg?

Éjszakánként állnál a falnál félszeg?

Vagy csak fetrengnél a padlón, mint egy részeg?

Másoknak álma válna valóra egy ilyen lakkal,

De te még csak büszke sem vagy az ódon falakra.

Csak állsz szemben a díszes épülettel,

Nem is gondolsz bele, mi ez a hely.

Ha a régi kő mesélni tudna,

Századok regéit mesélné újra.

Ő már itt állt, mikor te még nem is voltál,

Lőtt sebeket szerzett a fronton, míg te vigyorogtál.

Pólyás babaként élted az életed,

Az ő téglái már lőportól peregtek.

Százezrek halálát nézhette végig,

Míg te az iskolát koptattad négy évig.

Büszkén, csorbultan állt a forradalom alatt,

Te közben a lányokat cserélted magad alatt.

Békésen állnak, némán e falak,

S ennyi idő alatt te is rájöttél magad.

Ez az az épület, melyben fogantál,

S majdan egyszer itt leszel hamuvá.

Marionett - 1. fejezet

A találkozás - Sebastian

Késő éjszaka volt már, amikor a Párizs melletti kis falu elhagyatott, régi kúriájában felpislákolt egy olajlámpás fénye. Évszázadok óta nem élt senki a falak között, mióta a család utolsó mágusa is kihalt és nem volt más, aki tovább vigye a címet és a tudást, mások pedig nem merték újra belakni a bokrokkal és gazzal körülvett épületet.

Az apró fény pislákolását néha megtörte valami, egy-egy falrészlet, behúzott függöny.

Egy fiatal férfi idézte elő a jelenséget. Válláig érő sötétbarna haját fekete szalaggal kötötte lófarokba tarkójánál, a lámpás fénye csak még jobban kihangsúlyozta világoszöld tekintetét és férfias arcvonásait, amitől annyira népszerű volt a gyengébb nem köreiben. Arisztokrata vonásai még a fáradt ráncokon is átütöttek. Mindenéből csöpögött a víz, odakint vihar tombolt. Az eget átszelő villámok bevilágították előtte kékes fénnyel a kúria folyosóit. 

A vihar a birtok közelében érte el az idegent, és ahogy egyre bentebb jutott a sűrű erdősávon és a gondozatlan növényzeten, egyre jobban szakadt az eső, mintha nem csak egyszerűen az égiek akarata érvényesült volna. Varázslatnak gondolta a soha nem látott méreteket öltött természeti csapást. Talán a lázadást leverő varázslók idézték elő.

 A villámok egyre közelebb csaptak be a földbe, a lova rémülten dobta le magáról, így kénytelen volt menedéket keresni az elhagyatottnak tűnt épületben. A birtok környéke nem volt rendben tartva. Sűrű növényzet nőtte be, a bokrok ágai minden centimétert benőttek, szinte falat emeltek előtte. A fák vastag gyökerei kitüremkedtek a földből, így az előre jutás kifejezetten nehéz volt, még az ő számára is. Csak a kúria előtt néhány méterrel talált ki a bozótból, az épület közvetlen környezete tiszta volt, a fű zöldellett, és pont megfelelő nagyságú volt. Nem sokkal messzebb egy kis rózsalugas emelkedett. Még a sötétben is jól kivehetőek voltak a gyönyörű vörös és kék rózsák, pedig már javában tél közepe volt. Az egész birtokon látszott, hogy karban tartják.

 A nagy faajtón kopogott, meglódítva a kovácsoltvas kopogtatót, de senki nem nyitott ajtót. Könnyed mozdulattal ki tudta nyitni a bejáratot, és kétkedve bár, de belépett.  Egy hosszú folyosóra jutott, halk léptekkel haladt végig, sehol egy pókháló, vagy egy porszem, mintha még mindig élne ott valaki, de hamar rájött, hogy itt senki békességét nem fogja megzavarni, így elvette az asztalon heverő lámpást és meggyújtotta, hogy körülnézzen a házban.

A földszinten senkit nem talált, az étkezőben viszont friss sült hús illata csapta meg érzékeit, és az asztalon valóban frissen gőzölgő étel várta. A gyomra megkordult a látványra, de nem nyúlt hozzá. Egyre különösebbnek látta az egész helyzetet. Amikor elmenekült a rátörő lázadók elől, nem gondolta volna, hogy egy ilyen helyen találja magát. Egyre inkább érezte, ahogy a borzongás eluralkodik rajta, a vihar még közelebb ért, az eső a tetőt verdeste. A lámpás fénye néha megmozdult, mintha szél fújná, de légmozgást nem érzett.

Az emelet felé vette az irányt, néhol megnyikordult alatta a fa, már csak óvatosságból is a korlátba kapaszkodott, de nem szakadt be alatta.

Az emeleten sorra gyújtotta meg a falon rögzített gyertyatartókban pihenő viasz rudakat, először a rájuk telepedett vékony porréteg égett le, mely orrfacsaró bűzzel árasztotta el az egész helységet, úgy tűnt, ezeket nem sűrűn cserélték, de így legalább egyre világosabb lett és láthatóvá váltak a katonás rendben sötéten pihenő ajtók. Legtöbbjük zárva volt, az a néhány, amibe mégis bejárást kapott, rendezett volt, tele bútorokkal. Minden megtalálható volt a fiókokban. A ruhák, az ékszerek. A kis szekrényeken fényképek sorakoztak, a falakról portrék lógtak.  Úgy tűnt, a gazda hamar távozott és nem is akart visszajönni.

Egyre többször gondolt a legendára, miközben újabb mennydörgés rázta meg a környéket. Hosszú köpenyének alja vizes csíkot húzott maga után, ahogy haladt előre az alak. Fekete ruhája arany hímzéssel díszített volt, csizmája valódi bőr. Ritkaságnak számított, Itáliából behozott áru. Újra az udvarban oly’ sűrűn felelevenített történet jutott eszébe, de megrázta fejét gyorsan, hogy kiűzze gondolatait. Az lehetetlen, az csak egy mese.

Gérard és Chloé legendáját mindenki ismerte az egész országban. A férfi varázsló volt, marionett-készítő, aki a király szolgálatában állt, és személyesen az udvarba készített marionetteket. A családja viszont igen hamar megtagadta az ő létezését, mert kétévnyi kemény munka után nem volt hajlandó több játékszer készítésére. Egy vidéki kis kúriába vonult vissza, és elkészítette élete fő művét, az utolsó rendelést, de nem adta le a megrendelőnek.

Egy babát készített, mely nem csupán az igények és vágyak kielégítésére szolgált. Minden tulajdonsággal felruházta, melyeket egy ember is birtokolhat, de mégis megmaradt bábnak. Azt beszélik, hónapokig rejtegette a kis csodát, míg az uralkodói rendfenntartók rá nem találtak. Őt bebörtönözték és kivégezték, de a lányt soha nem találták meg. A szóbeszéd szerint még mindig a kúriában él, várva, hogy valaki újra a mestere legyen, Gérard pedig fentről vigyáz rá, hogy senki ne kerülhessen a közelébe és ne árthasson a kis Chloénak.

Az egész országot megrázta a bábkészítő engedetlensége, soha előtte nem volt rá példa, hogy bárki is ellenszegüljön a törvényeknek, de az eset után egyre többen gondolták úgy, hogy ideje végre a sarkukra állni és végre saját életet élni, ahogy ők szeretnék, nem pedig a király kutyájaként.

Mindennaposakká váltak a lopások, gyilkosságok, az egész birodalomban lázadások törtek ki, és az emberek elhagyták a városokat, hogy vidékre költözzenek. A központokban már szinte csak a nagyurak és a családjaik éltek, elvétve néhány királyhű középrétegbeli, akik szentül hitték, hogy a felbujtókat le kell verni és ki kell végezni. Csak abba nem gondoltak bele, hogy akkor az országnak vége lenne, bár így sem volt sokkal rózsásabb a helyzet.

Az idegen végül egy ajtó előtt állt meg, nem volt zárva, az apró résen beszűrődött az egyre fogyó gyertya fénye, mely pillanatról pillanatra kevesebb területet világított be. Kénytelen volt új világító után nézni, ezért benyitott a szobába. Abban a pillanatban odakint megdörrent az ég, közvetlen fölöttük és egy villám csapott a közeli fa ágai közé. Egy pillanatra bevilágította az egész szobát, de a hirtelen fénytől hunyorítani kellett, így semmit nem látott a helységből. Jobb oldalán a mindenhol sorakozó kovácsoltvas gyertyatartó, benne egy friss, rúd. Meglepő volt számára a friss viasz, de nem volt ideje ezen töprengeni, gyorsan meggyújtotta a fehér gyertyát, ám ezzel olyan folyamatot indított be, amit még ő maga sem hitt el, pedig ott állt, látta.

Ahogy a láng felcsapott a kis tartóban, szinte nappali világosságot teremtett a szobában. Szokatlanul erős fénye volt az egy szálnak, de a szobában lévő dolgok jobban lekötötték figyelmét, miután hozzászokott.

Mindenhol gyönyörű díszesen faragott bútorok hatalmas baldachinos ágy, hímzett, sötétkék ágytakaró, sötét fésülködőasztal tükörrel. Szekrények ruháknak és más tárgyaknak. Sehol nem volt nyoma az időnek, egy szem por nem lepte be a tárgyakat. Nem értette, hogy ki tarthatta rendben a házat. Egy árva lélekkel sem találkozott. A brokátfüggöny egy helyen kitüremkedett kissé, kíváncsiságának eleget téve lépett közelebb, hogy elhúzza a súlyos anyagot. Megdöbbentően könnyű volt, ahhoz képest, hogy ismerte az anyagot, hisz nála is ilyet használtak sötétítőként.

Az ablakban egy lány ült, kifelé nézett a birtokra. Sötétkék ruha volt rajta, felsőrésze hátul fűzős elöl húzott, ujjai eltakarták a könyökét, szoknya része középen fekete színű volt, alsószoknyái pedig fehérek voltak. Fekete cipőcske pihent lábain, finom fehér selyem zoknival. Hosszú barna haja loknikba tekerve, akárcsak egy babáé, és hátul kék masni fogta össze, hogy ne lógjon előre a lány szemébe. Bőre hófehér volt, porcelános, gyönyörű és selymes. Kezecskéit fekete ujjatlan csipkés kesztyűk fedték. Gyönyörű teremtés volt, de a korát még csak megtippelni sem tudta.

A látvány teljesen megdöbbentette és pár lépést hátrált riadalmában. A lány látszólag nem is élt, nem mozdult, nem lélegzett, semmi életjelet nem adott magáról, még csak pislogni sem pislogott. A helyzet egyszerre volt ijesztő és érdekfeszítő. A férfi nem tudta, hogy közelebb lépjen, vagy inkább elfusson, de egyelőre mozdulni sem bírt a döbbenettől, mely még mindig fogságban tartotta testét.

A döbbenet csak fokozódott, mikor a lány hirtelen megmozdult és bár kissé darabos mozdulatokkal, de felé fordította fejét. Tekintete üres volt, majd lassan visszatért belé az élet és láthatóvá vált szokatlanul világos, égkék tekintete. Az ajtóig hátrál a férfi, de kimenni nem tud, az ajtó bezáródott.

A lány elegáns mozdulattal huppant le a párkányról, majd meghajolt a férfi előtt.

 - Üdvözlöm, Uram.

Lágy hangja és varázslatosan gyönyörű alakja egy pillanatra elvonta a férfi figyelmét. Pár pillanatig megszólalni sem tudott a döbbenettől.

 - Ki vagy, te lány? – Némi elégedettséget érzett, amiért sikerült visszatérnie a valóságba, de tekintetét még így sem tudta elszakítani róla.

 - Chloé le Faahl vagyok, marionett.

A szó hallatán szívverése kihagyott egy ütemet. Apja gyermekkora óta azt nevelte belé, hogy a marionettek szolgák és, hogy Chloét el kell fogni.

 - Egy báb… - csúszott ki a száján, mire a marionett arca vörössé változott és felfújta magát.

 - Nem. Vagyok. Báb! – Már egyáltalán nem a kedves lányra emlékeztette, dühös volt és láthatóan az önérzetébe taposott ezzel a megjegyzéssel a férfi.

 - Bocsáss meg, kérlek modortalanságomért. Az én nevem, Sebastian Manzor. A királyi család hercege vagyok.

A színváltozás, ami a szeme láttára ment végbe a lányon, ijesztő volt.

A dühös vörösből riadt hófehér lett. Bőre az eddiginél is porcelánosabbnak hatott.

Lassan lépett hátra a lány, de a párkány hamar megtorpantotta. Sebastian sejtette, mi okozhatja a lánynál ezt az érzelmi kavalkádot.

 - Már érthető a modortalansága. A királyi család azt hiszi, mi marionettek nem érzünk, csak szolgaként élünk és ők használhatnak minket kedvükre.

 - Ami azt illeti, egy átlagos marionettel valóban így bánnak, és ők nem is háborodnak fel a bánásmódon. Ebből következik, hogy te valóban Gérard utolsó gyermeke vagy. Téged keresnek az egész országban, már 200 éve.

Chloé arcáról semmit nem tudott leolvasni, meg sem szólalt, nem fűzött semmit az elhangzottakhoz, pedig ő kíváncsi lett volna a lány gondolataira.

 - Szóval igaz – szűrte le a hallgatásból. – És mondd csak, ki számára készült az a finom vacsora az étkezőben?

Semmi válasz. A csend kifejezetten zavaró volt Sebastian számára, így megragadta a lány kezét, hogy együtt menjenek le.

Chloé kirántotta csuklóját a fogságból. Az ingerült mozdulatra egy hófehér-szürke vadászgörény szaladt ki a baldachinos ágy alól és Sebastian lábába harapott a csizma fölött.

 - Te dög! – A fájdalomtól azonnal előre lendítette lábát, amitől a kis állat a szemközti falnak csapódott.

Chloé riad sikoltását hallva sem gyötörte bűntudat, csak figyelte, ahogy a kis görényhez sietett. Óvatosan vette ölébe és kezdete simogatni selymes bundáját.

 - Maga szörnyeteg! Nahra csak engem védett!

 - Megharapott! – kelt ki magából a herceg is, ezzel mindenen áttaposva, amit valaha az illemről tanítottak neki.

- Maga meg lebabázott engem!

Ez volt a kegyelemdöfés és az utolsó szó. Ezzel nem lehetett vitatkozni és ezt a herceg is belátta.

 - Felejtsük el – sóhajtotta.

Odakint eközben a vihar csendesedett, már csak az eső zuhogott. Sebastian belátta, hogy ez nem egy álom.

 - Nem vagy… báb… - Tétova hangjától a lány csak még morcosabb lett.

 - Mesteremnek készítettem a vacsorát.

Ha ő tényleg Gérard lánya, akkor semmi értelme nem volt főzni, de nem akart még egy harapást, így ezt nem hozta szóba Sebastian.

 - Ehetnék belőle én is?

Chloé nem válaszolt, egyszerűen csak elsétált mellette, le az étkezőbe.  A férfi figyelte, ahogy a szoknyája tehetetlenül lengedezett mögötte az indulatos léptek miatt.

Halk sóhajjal nyugtázta, hogy most nem bántotta meg a lányt semmivel.

A lépcsőn csak az ő léptei visszhangoztak, Chloé hangtalanul sétált le a lépcsőn, mintha csupán lebegne a fokok fölött.

Az étkezőben sorra gyúltak meg a gyertyák a lány egyetlen érintésére.

 - Szóval tényleg adott varázserőt is – mondta elgondolkodva, ahogy ujjai az egyik láng fölött melegedtek.

 - A Mester mindent megadott nekem.

Hellyel kínálta őt, a nehéz fa szék egy intésre kihúzódott Sebastian mellett, így leülhetett rá.

Előtte ezüst tálcán fácánsült pihent és főtt krumpli gőzölgött.

Az egyik késsel nagy szelet húst szelt magának a madár melléből, majd egy adag köretet is szedett magának.

 - Mennyei az illata – Élvezettel hunyta le szemeit, ahogy megérezte a meleg húsból áradó illatokat. Ha mindezt a lány főzte, még a végén feleségül veszi.

Az első falat először édes narancsos ízt hozott magával, majd keserű, mállós masszává vált minden. Érzékszerveit rothadásra emlékeztető ízek és szagok töltötték be.

Undorodva köpte ki a falatot és nyúlt a boros korsó után, de ebben az esetben is ugyanaz lett az eredmény.

Felháborodva állt fel az asztaltól.

 - Ez mégis mi? – Tajtékzott a dühtől, semmi sem volt ehető az asztalon.

 - Étel. Kétszáz évvel ezelőtt készítettem Mesteremnek.

Döbbent, kikerekedett szemekkel nézett az ártatlan, kislányos szemekbe. Kétszáz év…

 - A marionettek nem esznek. Nem vagyunk éhesek és nem vagyunk szomjasak. Még én sem.

 - Szóval nincs semmi ehető. Akkor megeszem a görényt! – mutat Nahrara és megindul feléjük.

 - Azt már nem! – hallotta a lány ingerült morgását és a következő pillanatban már az asztalnak sodródott lesöpörve róla néhány tányért, melyek hangos csörömpöléssel adták meg magukat a lehúzó erőnek. Lassan feltápászkodott, és összeszedte magát.

 - Jól van, nem eszem meg - morogta, miközben leszedegette felsőjéről az ételmaradékokat. Ruhája néhány helyen elszakadt és a szószok az anyagba ragadtak.

- Mit keres egyáltalán itt? El akar vinni innen? Maga is engem akar?

Az asztal másik végén állt a lány, vele szemben. Az állatkája látszólag teljesen jól volt, nyugodtan pihent gazdája nyakában.

 - Azért vagyok itt, mert a lovam ledobott a hátáról a viharban. Párizsból menekültem a lázadók elől.

Chloé erre fura, horkantás szerű hangot hallatott.

 - Egy herceg, aki megfutamodik. Hová süllyedt a világ…

Sebastiannak egyáltalán nem tetszett a megjegyzés, feldühítette, de mélyen tudta, hogy a lánynak igaza van.

 - Az egész ország téged keres, egy szavamba kerül és itt lesz az egész sereg érted.

A fenyegető hangnem nem azt a hatást érte el, amit akart.

A következő pillanatban már a falnak csapódva találta magát, fél méterrel a felbőszült marionett előtt.

 - Fél perc és nem lesz lehetősége szólni senkinek.

 - Jó, jó, csak engedj el.  – A fojtó érzéstől alig tudott beszélni. Ahogy lassan elernyedtek a láthatatlan kezek, pihegve omlott le a földre. A falra némi száradt sár tapadt a ruhájáról.

 - Van egyáltalán valami, amire nem támadással felelsz?

 - Ha magamra hagyna, és nem látnám többé, nem lennék mérges, higgye el.

 - Jó, akkor, amíg ilyen ellenséges vagy, aludnék egyet.

Nem akart elmenni és gyalogolni Párizsig, de a szülei már biztosan kerestetik.

 - A kandalló előtt a szőnyeg egész kényelmes.

Chloé már minden figyelmét Nahranak szentelte és esze ágában sem volt figyelni rá.

 - Köszönöm.

Nem volt túl hálás, de nem akarta ismét a falon találni magát, vagy esetleg három lábbal a föld alatt.

 Levette felsőkabátját és csizmáját, majd leült a báránybőrre, ami a kandalló előtt a szőnyegre volt terítve.

A tűz már javában égett, a fahasábokon pattogott a tűz, de nem égteke el.

 - Ezek a fák is kétszáz évesek? – próbált normális hangnemet megütni, nehogy ismét magára haragítsa a lányt.

 - Igen.

Idegesítették az ilyen kurta válaszok, de már annak is örült, hogy normálisan tudtak beszélni.

 - Értem. Nem rossz egyedül lakni ebben a hatalmas kastélyban?

 - Nem vagyok egyedül – hogy nyomatékosítsa Nahra a lány kijelentését, gazdája nyakába mászott, mint egy selyemsál.

 - Hát persze, Veszettke is itt van, de én olyanra gondoltam, akivel beszélni is lehet.

Chloé kezdett vörösödni a dühtől, amit látva inkább ismét védekező állásba húzta kezeit.

 - Jó, nem veszett.

 A zongorára nézett a sarokban.

 - Tudsz játszani?

Az, hogy a lány némán csinált mindent, határozottan zavarta.

Chloé egyszerűen csak leült a zongorához és a hófehér billentyűkre helyezte kecses ujjait. Lassan kezdett bele, Sebastian pedig élvezte a játékot. Nem volt számára ismerős a darab, de ez csak élvezetesebbé tette számára az élményt.

Hátra dőlt a széken és hagyta, hogy minden érzékszervét a hatalmába kerítsék a dallamok.

Észre sem vette az idő múlását, csak akkor eszmélt fel, mikor már csak a fülében csengett a zene, és a lány szembe fordult vele.

 - Szép volt, bár nem túl hosszú.

- Fél óráig játszottam.

Ledöbbent a hallottakon, de nem mutatta.

 - Nem ismerem ezt a darabot, ki írta?

 - Chloé le Faahl – mosolygott a lány önelégülten. – Időrablók a darab címe.

Sebastian felállt. Egyáltalán nem érezte jól magát, éhes volt és szomjas. Amíg a játékot hallgatta, elfeledkezett ezekről az érzésekről, de most megint elemi erővel törtek rá.

 - Értem, találó.

Megeresztett egy halvány mosolyt a lány felé, majd fegyvertáskájához nyúlt. A tőr még nála volt, bár kardját elvesztette.

 - Élnek a birtokon friss állatok?

 - A szomszédos birtokokról néha beszökik egy-egy nyúl, vagy őz. -  Chloé már nem találta annyira szórakoztatónak, hogy csak egy szavas válaszokat adjon, így hajlandó volt rendesen beszélgetni.

 - Akkor én most elmegyek szerezni valami ennivalót. – Sebastian még egyszer ellenőrizte fegyverét. Egy egyszerű tőrrel nem tudott túl sok mindent csinálni, de már egy nyúlnak is nagyon örült volna, aminek nincs rothadt íze és bűze. A görény könnyebb megoldásnak tűnt, de nem mert újra próbálkozni.

Elfutott a rózsabokrok mellett, át a halastó fölött, de a híd túloldalán egy pillanatra megtorpant és visszanézett. Lemondóan sóhajtott fel.

 - Biztos ezek is kétszáz évesek.

Tovább sietett az erdősáv felé. Egyáltalán nem látott be az első fákon túlra, így azt sem tudhatta, mi vár rá odabent, de az éhsége túlságosan nagy volt, hogy az esetleges veszélyekkel foglalkozzon. A tőr kevés volt egy szarvashoz, vagy akár egy vadkanhoz, ha a szerencse mellé áll, nem is találkozik nagyobb állatokkal.

A fák között lassan haladt, sűrű aljnövényzet nőtte be a fák gyökerét, mintha csak indák lennének.  A lombkoronák magasan fölé csúcsosodtak, és teljesen elzárták a még csak felkelő nap sugarait. Lassan teljes világosságba borul a kert, de a fák között éjszakai sötétség honolt.

Az alacsonyabb fák ágai közül nesz szűrődött ki, de semmit nem látott. Biztos csak mókusok. Tőrjén pihent keze, a kard nem volt jó megoldás egy nyúllal szemben és nem is akarta használni, így megelégedett a kisebb pengéjű, de ugyanolyan éles vágóeszközzel.

Lépteket hallott, azonnal megállt és fülelt. A szíve a torkában dobogott, még sosem ölt, sem állatot, sem embert. A gyomra korgása és a néha feltörő léptek zaja törte csak meg az egyébként síri csöndet. Nagyon éhes volt már, de elővigyázatos is.

Szeme sarkából mozgásra figyelt fel, odakapta fejét, de semmi. Csak fák, ás bokrok. Újabb mozgás, közelebb a talajhoz, reflexből dobta el a kést, mely halk suhogással hasította ketté a levegőt, és hangos reccsenést csalt elő a fából, melynek a törzsébe beleállt. Halk vinnyogó hang kísérte a zajokat, áldozata felé fordult teljes testével.

Egy hófehér bundájú nyúl riadtan próbált menekülni. Hátán a bundája vörös volt vérétől, ahol a fegyver áthatolt testén, de nem ölte meg. Csak a bőrt sikerült felsértenie, és azzal tűzte oda a fához. Sebastian nem örült ennek, jobb szerette, ha a találat pontos, és neki már nem kell szembenéznie a szenvedő áldozatával.

Odament és megfogta az állatot a füleinél fogva, majd kifeszegette a kését a törzsből. Bizarr látványt nyújtott, ahogy a hófehér nyúl lassan vörössé válik. Mint egy groteszk varázslat, a szemekbe nézve megfordult a fejében, hogy elengedi inkább, de úgyis elpusztult volna, így legalább veszi valami hasznát. 

Leült a nyúllal és lábai közé véve kezdte simogatni a bundát, mintha csak meg akarná nyugtatni, majd mikor a kis állatnak már nem maradt ereje hadakozni, egyszerűen véget vetett az életének.

A helyszínen kivéreztette az álaltot, és visszavitte a kastélyba.

A lány nem volt ott, aminek nagyon örült, így a maga csendességében nyúzta meg és belezte ki majd tette fel a nyársra a nyulat. A fűszerezéssel nem bajlódott, azok sem tűntek frissebbnek, mint az asztalon lévő ételek. A tűzet meggyújtotta alatta, a fahasábok szerencsére szépen égetek, nem kellett velük sokat bajlódni, a férfi pedig elégedetten sóhajtott fel, ahogy a meleg nyaldosta megfáradt testét. Elhelyezte a nyulat a helyén majd magára hagyta. Pár óra és ehet is. Semmi másra nem vágyott.

A lány keresésére indult, talán akad számára néhány tiszta ruha. Testére tapadt, vizes, koszos felsője és nadrágja már teljesen kidörzsölte testét.

Felsétált az emeletre, talpa alatt nyikorogtak a lépcsőfokok, nem értette, a lány, hogy tudott olyan hangtalanul lépdelni rajtuk.

Benyitott a lány szobájába, még látta, ahogy felveszi a kimonóját neki háttal. A hófehér hát utolsó részeit még sikerült elkapnia, végül mindent elfedett előle a vörös színű selymes anyag. Nyakának ívét csak még hangsúlyosabbá tette a hátára omló fekete haja.

Zavartan köszörülte meg a torkát, mire Nahra egyből megindult felé támadóan morogva.

 - Nahra! Hagyd! – szólt rá gazdája, miközben végre felé fordult. A kisállat megállt, de azért még ráfújt, majd el is tűnt vissza a vackába.

Ahogy érdektelenné vált a görény számára, ő is inkább Chloét tüntette ki a figyelmével. Nézte, ahogy megköti az obiját.

 -  Egyre inkább kétségek gyötörnek afelől, hogy ön valóban herceg. Azt gondolná az ember, hogy az udvarban megtanítják az illemet, mint például a kopogást.

Hangja kifejezetten nyugodt volt, mozdulatai kimértek, szertartásszerűek ahogy megigazgatta a ruháját és figyelmét az obi megkötésére szentelte.

 - Az ön által tanúsított viselkedésért más már rég a fejét vesztette volna. Ez esetben azonban én kérek elnézést. Ruhákra lenne szükségem

 - Ott van magán, és mint láthatja, én lány vagyok. Kétlem, hogy a kimonó jól állna önnek.

 - És a mestere ruhái?

A halk morranás csak újabb jelzés volt a számára, de esélye sem volt kijavítani magát.

 - Ne vegye még egyszer a szájára a mestert! Ahogy a neki készített kétszáz éves vacsora sem ízlett, úgy a ruháit sem tudná nyugodtan viselni, azt garantálom.

Sebastian jobb híján csak szem forgatva sóhajtott egyet és elkezdett vetkőzni a lány előtt. A sáros ruhák pillanatok alatt halk puffanással értek földet, egymást követve. Mire végzett, már csak az alsónadrágja volt rajta, mely ugyan eltakarta férfiasságát, de elég sokat sejtetett.

Elégedetten elmosolyodott Chloé zavarát látva, ahogy a lány végig vezette rajta tekintetét és egyre vörösebbé vált arca, de kivételesen nem a dühtől.

 - Maga mégis mit csinál?!