1 óra

„1 óra. Készülj el.”

Csak ennyiből állt az üzenet, de Chris szíve máris meglódult.
Reggel kilenc óra, és neki hirtelen fogalma sem volt, hogyan értelmezze az üzenetet. Összesen egy órája van, vagy délután egyre kell elkészülnie. Ha Sebastianról volt szó, semmiben sem lehetett biztos, így azonnal kipattant az ágyból és elindult készülődni.

Egy hónapja nem hallott barátjáról, pedig tudta, hogy alig van dolga a férfinak, hiszen éppen azért tért vissza a városba, hogy kipihenhesse a munka okozta fáradalmait. Bár Chris úgy gondolta, inkább az ő idegeinek a húzása miatt van itt. Ékes bizonyítéka ennek az, hogy már negyedik hete nem hívta, nem írt neki, és nem kereste fel.

Most viszont eljött az ő ideje.

Mivel nem tudta, mit tervez barátja, egyszerű farmerba és pólóba bújt az alapos zuhanyzás végén. Az izgalomtól nem tudott enni egy falatot sem, csak ült a nappaliban és várt.

Még 10 perc. Vagy három óra és 10 perc.

Férfiassága reggel óta nem hagyta nyugodni, hiába zuhanyozott le hideg vízzel, a gondolat, hogy Sebastian hozzá tart, egészen felizgatta, és valahol mélyen fel is bosszantotta, hogy pont ennek az uralkodó félistennek az érintéseire vágyik.

Még emlékezett a régi játékaikra. Ahogy Mestere kezei a teste különböző pontjain csattantak. Mindig is jobban szerette saját kezűleg elverni őt, mint eszközöket használni. Ha büntetni akarta, akkor használt jobbára pálcát, vagy mást, hogy érezze, nem a kéj végett történik az, ami.

Chris személyes kedvence a viasz játék volt. Ahogy a gyertya megolvadt viaszcseppjei csorogtak a bőrére változatos magasságból, mindig máshonnan és máshova, miközben ő kikötve, bekötött szemekkel feküdt kiszolgáltatva és szinte elébe ment minden cseppnek a testével, vonaglott lágyan, de tudta, hogy minden úgy történik, ahogy a másik akarja. Nem ő a főnök.

Nem csengettek, nem kopogtak, egyszerűen csak érezte, hogy nyílik az ajtaja. Pontosan 10 óra van. Egy percet sem késett, ahogy máskor sem. Mindig is a pontosság megtestesült mintaképe volt.

Nem nézett felé, igyekezett úgy tenni, mintha nem is tudna róla, hogy az ajtóból figyeli. Halkan nyitott be, talán, hogy meglepje őt. De akkor alaposabb lett volna.

Mindenesetre belement a játékba.

Csak ült és várt.

- Jól van. Látom, elkészültél. – A mély, férfias hang olyan nyugodt volt, hogy attól Chris farka ismét megrándult. Nem tudta, hogy lehet a másik ilyen higgadt, mikor kettesben vannak. Ő legszívesebben máris rávetette volna magát, amint belépett a házba, de tudta, hogy annak csak az lett volna a vége, hogy Sebastian kielégül a testétől, ő pedig felajzottan, kielégületlenül végzi a kanapén, vagy a földön... Hirtelen nagyon kezdte érdekelni az ellentmondás lehetősége…

- Ahogy kívánta, uram – biccentett aprót, és lassan felé fordította fejét. A pupillái érezhetően kitágultak a látványtól és tudta, hogy elveszett.

Se veled se nélküled

Sajgott a háta, és biztosra vette, hogy vérzik is, így meg sem próbálta visszavenni magára a pólót, amiben érkezett. Csak feküdt az ágyon, hason, és hálát adott a férfinak, amiért az kinyitotta az ablakot, hogy megszabaduljon a cigaretta füsttől, mert a hűvös szellő nyugtatóan simította végig megkínzott hátát.

– Elárulnád, mi szükség volt erre?

– Nem gondoltam, hogy ennyire bevadulsz – füllentette szemrebbenés nélkül, a másik vonásait figyelve. Még mindig teljesen el tudott veszni azokban a viharszürke szemekben, és az arisztokrata vonásaiban. Le sem tagadhatná a családját.

– Pontosan tudtad, hogy mi fog történni veled. Nem vagy hülye, ahogy én sem. – Végre felé fordult, így már nem csak profilból gyönyörködhetett benne, hanem teljes valójában. Vele ellentétben Sebastian fel volt öltözve, fekete öltöny nadrág, szürke, feltűrt ujjú ing, a zakója az ő ruháival együtt valahol a sötétben landolt, mikor bejöttek a szobába.

Sebastiannak igaza volt, Chris teljesen tisztában volt vele, hogy mi lesz, de egy szemernyit sem bánta meg.

A bárban egésznap ő járt a fejében, és tudta, hogy csak úgy verheti ki, ha eljön hozzá, így miután elrendezte a számlákat, egyből a belvárosi lakáshoz hajtott, és ha már zárt ajtó fogadta, beengedte magát, és egy üveg whiskyvel múlatta az időt, míg várt rá.

– Emlékeim szerint, 5 évvel ezelőtt nem voltál ennyire… – kereste a megfelelő szót, de az égés a hátában teljesen eltompította.

– Szadista?

– Oh nem! – nevetett halkan – Mindig is ilyen szadista voltál. De tény, hogy finomodtak a módszereid.

– Ezt most vegyem bóknak? – fordult felé felvont szemöldökkel, majd végignézett művén. Vigyázott rá, hogy ne okozzon maradandó sebeket, de néhány helyen így is felhasadt a bőre, néhány nap, és nyomuk sem lesz.

Szerette ezt a testet, szerette gyötörni és szerette szeretni is, azzal is pontosan tisztában volt, hogy Chris ugyanennyire imádta ezeket az alkalmakat, mint ő maga.

Odasétált hozzá és leült az ágya szélére, a fekete ágynemű kihangsúlyozta kedvese fehérségét, és világoszöld szemeit, mintha nem is egy ember feküdne az ágyában, hanem egy tündér.

Végigsimított a megkínzott háton, amitől a bőr és az izmok lágyan megremegtek alatta, halvány mosoly jelent meg szája sarkában.

– Öltözz fel, nem fizetem az orvosi költségeidet, amiért megfázol a házamban.

Chris szó nélkül magára vette az alsóját és a pólóját, de a többi ruháját hagyta a földön heverni, Sebastianhoz fordulva szenvedélyesen megcsókolta, ajkait harapdálta, mintha elégtételt akarna venni az elmúlt órákért. Élvezte a férfi puha ajkait, az izmos kezeinek érintését a hátán és fenekén, ahogy birtoklóan az ölébe vonja, miközben ő is ugyanolyan vadul csókolja.

Amikor 5 évvel korábban elkezdődött ez a kapcsolat Sebastian még közel sem volt ennyire kifinomult, a mai napig hordoz magán olyan hegeket, amik abból az időből valók. Sebastian soha sem tudta türtőztetni magát, vagy gátat szabni az érzelmeinek, és amikor kettesben maradtak, Chris minden alkalommal vérezve, szinte összetörve hagyta el a szobát, hogy egy héttel később, félig vagy egészen begyógyult sebekkel ismét egy újabb éjszakát könyörögjön ki nála.

Tudta, hogy normális ember az első alkalom után futva rohant volna el, de ő nem volt normális.

5 éve tart a se veled, se nélküled kapcsolatuk, volt, hogy hosszú hónapokig nem látták egymást, aztán napokig el sem hagyták a házat. Az elmúlt egy évben egyáltalán nem találkoztak. Sebastian az üzlettel foglalkozott, nem is tartózkodott az országban, ő pedig a bárral volt elfoglalva, ami meghozta gyümölcsét.

– Szeretlek, ugye tudod? – Chris figyelte kedvese szemeit, kíváncsi volt reakciójára. Ritkán mondta csak neki, mert tudta, hogy Sebastian nem tolerálja az efféle érzelmi megnyilvánulásokat, de néha észrevette rajta, hogy örül annak, amit hall.

– Tudom – bökte csak ki válaszul, és rágyújtott egy szál cigire, majd az ég felé fújta ki a füstöt anélkül, hogy letüdőzte volna.

Sebastian elmerült a gondolataiban, tudta, hogy szereti a férfi, és ő is érzett iránta valamit, hiányzott neki, ha nem volt mellette, ugyanakkor nem volt képes huzamosabb ideig együtt maradni vele. Ezért menekült mindig a munkába, vagy akárhova, csak ne kelljen arra gondolnia, hogy mi is van kettejük között.

Annyira elmerült saját világában, hogy észre sem vette, ahogy a másik szinte az ölébe vackolta magát, feje a hasánál pihent, az oldalán feküdt, hogy háta ne vérezze össze az ő nadrágját. Mivel lehunyt szemekkel pihent Chris, ő megengedett magának egy mosolyt. Tetszett neki ez a helyzet. El tudta viselni, hogy ennyire közel van hozzá, miközben épp nem egy pálcával foglalatoskodik a hátán.

Alig érintve meg a hajába simított, és bár érezte, ahogy a másik megrezzen kissé, folytatta a kedveskedő simogatást.

Másnap reggel, a megszokottal ellentétben, még mindig ágyban voltak mindketten. Az éjszaka Sebastian elfektette kedvesét az ágyon, majd lefeküdt mellé és reggelig nem is ébredt fel. Hosszú idő után ez volt az első éjszaka, amit mindketten nyugodtan végigaludtak mindenféle rémálom, vagy lidérces rémkép nélkül.

A reggel úgy telt, ahogy az összes többi is, szinte egyszerre ébredtek, majd megkávéztak szinte némán, Chris lezuhanyzott, de ahelyett, hogy minden szó nélkül eltűnt volna, Sebastianhoz sétált egészen közel hozzá.

– Este találkozunk? – reménykedve nézett a férfira, kiskutya szemekkel, amit Sebastian annyira idegesítőnek talált, hogy egyből megremegett a keze, mintha máris a pálca lenne nála ismét.

– Persze, este találkozunk – biccentett, majd hátra túrta Chris fürtjeit és hagyta elmenni.

Sárkány és élet

Hana a beinjekciózott színes festéket vakargatta a karján. Semmilyen nyom nem utalt a beavatkozásra, pedig alig egy óra telt el azóta.

Még a kórház folyosóján ült, és bámult maga elé. Nem volt benne biztos, hogy jól cselekedett, de nem látott más lehetősége.

Halk zümmögés ébresztette fel a kábulatból, ahogy egy kis takarítórobot suhant el előtte, nedves csíkot hagyva maga után. A jellegzetes fertőtlenítőszer szaga szúrta az orrát, a felsője ujjával takarta el arcát, hogy ne érezze annyira.

 – Hana-chan! – Egy férfi futott hozzá lendületesen integetve. Hana szólni akart neki, hogy vigyázzon a vízre, de már késő volt, a férfi megcsúszott a padlón, és a lány orra előtt állt csak meg kapálózva, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

Hana jót mosolygott a másik ügyetlenségén.

 – Azért jöttem, hogy elvigyelek, és nem azért, hogy kinevess – morogta a férfi és kézen ragadta a lányt.

 – Hé, óvatosabban – kiáltotta Hana és visszarántotta karját.

 – Mi van?! Nem fájhat. A főnök már vár rád.

 – A saját lábamon is tudok menni, Akira, nem kell támogatni, mint egy vénasszonyt – dünnyögte Hana és felállt. Akira mellett sétálva hagyta el a kórházat, élvezte, ahogy a friss levegő az arcába csap.

Az utcán hallani lehetett a sztrájkoló aktivisták egy nagyobb csoportját, ahogy a város fölé magasodó központi épület előtt követelték a vezetőktől, hogy adjanak nekik munkát.

Egy nő Hana lábába kapaszkodott, amitől a lány majdnem felbukott.

 – Hé! – próbálta Hana lerázni magáról, kevés sikerrel. Az idegen könyörögve nézett fel rá,de Akira nem hagyta szóhoz jutni, egyszerűen rátaposott az ujjaira. Az éles sikolyt meghallva Hana ellökte magától a férfit.

 – Mit csinált, idióta? – Leguggolt és felsegítette a szegény nőt, majd némi pénzt nyomott a kezébe.

 – Hana-chan, már ne haragudj meg, de ezeken az embereken te már nem segíthetsz – jegyezte meg Akira, amikor továbbhaladtak az autóhoz.

 – Senki nem segít rajtuk, a város éhezik, mióta a robotok minden munkát ellátnak. Te nem is veszed észre, csak élsz a saját kis burkodban a főnökkel együtt. De én egész nap az utcán járok, és reklámozom az olyan nagy fejeseket, mint amilyenek ti is vagytok. Én látom, hogy mi történik az utcákon! – Hana lentebb tűrte a kabátja ujját, és összébb húzta magát.

 – Ők is dolgozhatnának nekünk. Mi mindenkinek állást ajánlunk! – Akira megragadta a lány karját, és feltűrte az anyagot rajta, hogy látszódjon a neonszínekben játszó tetoválás.

 – Hát persze. Senki nem kíváncsi rá, hogy mi van egy negyvenéves nőre varrva, ti is csak a fiatal lányokra és férfiakra tartotok igényt!

Hana ingerülten rántotta el magát, és figyelte a kanjit és a pontokat a bőrén. Már ezerszer elgondolkodott azon, mi lenne vele, ha nem jelentkezett volna félévvel korábban a munkára. Egyszerű reklámozás volt a dolga,a szórakozóhelyeket népszerűsítette, ahol a gazdag férfiak és nők elherdálhatták a cégekből befolyt pénzüket, és táncosokat toborzott.

Senki sem foglalkozott azzal, hogy az egykori munkásréteg már munkanélküli réteggé vált.

Akira nem szólt többet hozzá, csak beültette az autóba, és elvitte a bárba, aminek a homlokzatán ugyanaz a jelkép szerepelt, mint Hana karján.

Bent minden bordó és ezüst színben pompázott, a berendezés elég minimalista volt, kényelmes fotelok a vendégeknek, egy színpad a táncosoknak és egy kisebb bárpult, ahol egy férfi serénykedett, hogy felkészüljön az esti műszakra.

Hana már nem dőlt be a látványnak, tudta, hogy a pultos is csak egy robot emberi külsővel. Nem volt szüksége fizetésre, az egyszerű, havonkénti kontroll is megfelelt neki.

A sarokban egy idősödő férfi ült, egy elegáns, gazdag hús-vér ember.

 – Jó napot, Főnök – hajolt meg előtte Hana kissé Akirával együtt.

 – Hana-chan! Mutasd magad. – A Főnök felállt, őszes haját hátra simította a homlokából, és végigmustrálta a lányt.

 – Látom, a doktor úr emlékezett még a kívánságomra, igazán látványos lett. – Megszorította a lány karját a tetoválás fölött, a hirtelen felgyülemlett vértől még jobban kirajzolódott a forma.

 – Öltözz át és menj, teltházat akarok ma!

Hana szó nélkül hátra ment, átöltözött a szűk nadrágba és az ujjatlan felsőbe. Még látszott a felkarján a nyáron használt szimbólum, de a hideg idő beköszöntével kénytelenek voltak új helyet keresni a reklámnak. Az öreg sem akarta, hogy megfázzanak a lányai és fiai.

A helyiségben még két lány táskája hevert a padlón, és a fogason egy hátizsák lógott. Csak három hónap telt el, mióta megjelent az első fiú a bandában.

Az orvos megesküdött rá, hogy nem roncsolja a szervezetet, de ezt nem állíthatta teljes bizonyossággal.

Alan külföldi srác volt, aki azért érkezett Japánba, hogy tanuljon, de az iskola sajnos nem akarta a szárnyai alá venni, a határon pedig nem engedték ki, mivel a tanulói vízuma három évre szólt.

Jobb híján ő is a Főnöknél keresett állást, de a mellkasának bőre alá fecskendezett tinta miatt sokszor volt lázas és sápadt. Hana aggódott a fiúért, ezért befogadta a lakásába. Sokszor hallgatta, ahogy a másik lázálmában könyörög neki, hogy juttassa ki az országból, de Hana nem tehette.

Az emlékképekből felocsúdva vette fel puha, de meleg mellényét, és kiment a hűvös utcára.

A szürkületben már teljesen kivehetővé vált, hogy a pontok egy újabb kanjit rajzolnak ki. A két jel a sárkány és az élet szavakat ábrázolta.

 – Szia, cica. – Egy férfi karolta át oldalról Hanát, aki riadtan nézett hátra.

A tévéből tudta, hogy valaki a hozzá hasonlókat gyilkolja.

Az áldozatok sokszor fiatal fiúk és lányok voltak, és a legtöbbjük valamilyen bárnak dolgozott, olyanok voltak, mint ő, reklámfelületek.

 – Nem vagyok a cicád, és kurva sem vagyok. – Ellökte magától a férfit. – A klubban viszont találsz mindkettőt – mutatta meg a tetoválást.

 – Oh, durci a cica – kuncogott az idegen, majd a bár felé indult, ahol a reményei szerint készséges és könnyűvérű lányokat talál.

Hana továbbsétált a kihalt utcán, de ahogy kicsit eltávolodott a szórakozónegyed széle felé, már kéregetőkkel és hontalanokkal találkozott. Utálta a látványt, és az érzést, amely feszítette a mellkasát. Ő maga nem tudta, hogy milyen munkanélkülinek lenni, így csak ritkán fordult elő, hogy ő is részt vett néhány tüntetésen. A központban dolgozó kormányzati tagok mindent megkaptak egy csettintésre, és nem foglalkoztak azzal, hogy az emberek elszegényednek. A fő bevételt a város számára a robotokkal való kereskedés hozta, néhány évvel korábban még a robotokat is emberek készítették, de aztán létrehozták azokat a gépeket, amelyek már átvették ezt a munkát is.

Az iskolák és a kórházak maradtak meg csak a régi funkciójukban. Úgy gondolták, hogy a betegekre és gyerekekre jótékony hatással bír az emberek jelenléte.

Hana reggelig az utcákat rótta. Szinte megkönnyebbült, amikor felöltözhetett, de még így is kénytelen volt feltűrni a ruhája ujját, hogy a nappali embertömeg is láthassa a reklámot. Mindig is sokan megfordultak utána, így a Főnök büszke volt rá, és ezért néha kapott pár szabad napot.

A lakása felé haladva egy kisebb embertömegbe botlott. A vállak fölött látta, ahogy a rendőrségi kordonok tartják távol őket az egyik utcától.
Hana átverekedte magát a tömegen, de amikor meglátta a vérben úszó falat és padlót, sápadtan fordult el. Öklendezett, sosem bírta a vért.

A legtöbb lányt ismerte a szakmában, az utcákon néha össze is kaptak, ha ugyanazt a helyet szemelték ki két különböző bártól, sokszor elhappolták előle a kuncsaftokat, de sosem kívánta a halálukat.

Nem akarta tudni, hogy ki fekszik a fekete lepel alatt, gyorsan szedte a lábát, hogy haza érjen, közben egészen az ujjáig gyűrte le a ruháját.

Ahogy belépett a lakásába zihálva dőlt az ajtónak, a helyére csúsztatta a három láncot, nem bízott a mágneszárban.

 – Hana-chan. Mi a baj? – Alan hangja kissé megnyugtatta, de amikor szembefordult vele, úgy érezte, azonnal összeesik.

A fiú félmeztelen volt, a tetoválás virított az izmos mellkasán, miközben komótosan törölgette le kezéről és egy lézerpengés konyhakésről a vörös vért.

 – Alan… mi történt? Te…

 – Ne haragudj, tudom, hogy nem szereted, ha friss alapanyagot használok, de megkívántam egy kis csirkehúst, és a bolti csomagoltat már nagyon untam.

Hana szíve kihagyott egy ütemet, de aztán újra dobogni kezdett. Tudta, hogy lakótársa rajong a friss húsért, bár egyre nehezebben lehetett beszerezni és drágább is volt a készételnél.

Mosolyogva legyintett.

 – Semmi baj, csak borzasztó dogot láttam. Megint lecsapott a gyilkos egy lányra – sorolta, miközben megindult a konyhába. A vércseppek sem igazán zavarták, melyek a folyosó kövén virítottak, elvégre a csirkebontás mocskos meló.

 – Borzasztó, hogy milyen emberek vannak. Sokan nem bírják ezt a munkát. Te is mennyiszer mondogattad, hogy inkább meghalnál, minthogy még egy napot ledolgozz.

Egészen közelről csengett Hana fülében Alan kuncogása, miközben a főző fülkébe lépett, ahol csupa tisztaság fogadta. Se csirke, se vér.

Születésnapi post

A Blog ma ünnepli első születésnapját!

Lássuk, mi történt ez alatt az egy év alatt:

Az oldalt látogatóinak száma eddig: 1370

Bejegyzések száma: 17       

Regények száma: 1 – 3 fejezet került fel belőle

Novellák száma: 6

Versek száma: 1

Egyéb bejegyzések: 7

Követők száma: 8

A legtöbbet látogatott bejegyzés: 38  megtekintéssel: Marionett 1. fejezet

Ami pedig ezt az évet illeti:

Igyekszek még több Novellával és írással jelentkezni.

Az ígért sárkányos történet kinőtte magát regénnyé, így  ebből majd csak részletek kerülnek fel a blogra.

Ebben az évben megcélzom az Aranymosás pályázatot is, úgyhogy lesz munkám idén is. :)

Ami a designváltást illeti, most témájában jobban illeszkedik majd az elkövetkezendő történetre.

Az új történetben lány x lány kapcsolatra lehet számítani, de nem fogunk átmenni 18+-os blogba, ne aggódjatok. :)

Remélem, ebben az évben is velem maradtok. :)

Kirie Yume

NaNoWriMo 2014

Idén is megrendezésre kerül ez a remek nemzetközi esemény.
A cél 50.000 szó.
Ez lehet egy kész novella, de egy regénykezdemény is, amit az ember tovább írhat.

Idén úgy gondoltam, én is benevezek, jó kis tréning lesz, hogy legalább mindennap megpróbáljak írni egy keveset.
Egy fantasy történetet fogok írni, ami igazából egy regény ötlet, így a NaNoWriMo után is folytatni fogom. Talán nem olyan meglepő, hogy a helyszín Japán. :)
Írás közben lehet, hogy ide is kerülnek majd fel részletek belőle, de legkésőbb a végén biztosan mutatok majd valamit a kész műből. :)

A NaNoWriMo oldala: NaNoWriMo

Bejelentés

Sziasztok! Tudom, hogy nem voltam aktív a nyáron, és most, hogy elkezdődik majd a suli, jön az államvizsga, még kevesebb időm lesz. Emellett idén az Aranymosás pályázatára is megpróbálom befejezni a regényemet,úgyhogy decemberig ne várjatok új fejezetet. Az fb oldal addig is üzemelni fog, talán részletek is kerülnek majd fel a regényből. A megértéseteket köszönöm, és remélem, ezért nem pártol el senki. :)

Marionett - 3. fejezet

Marionettek – Sebastian 

Sebastian a hazafelé tartó úton is a lányon gondolkodott, az emberei senkit nem találtak az épületben, miután ő kijött, és ez a gondolat megnyugtatta.
- Sikerült elrejtőznie... - susogta maga elé.
Katonáinak gyűrűjében érkezett a fővárosba. Fojtogató füst szag terjengett a levegőben, néhol még csomókban tört fel a szürke felhő az ég felé. Varázslók igyekeztek helyreállítani a megrongált hivatali épületeket, miközben katonák verték láncra az elfogott lázadókat. Messzebbről puskadörrenés és fájdalmas nyögés hallatszott.
Sebastian utálta a háborút és az apját is, amiért ilyen zsarnok módon kormányozza az országot. A régen virágzó főváros, amiről Sebastian olyan sokat hallott, az ő szemében már csak egy romhalmaz volt. A virágok, a fák, a jó levegő... minden a varázslók műve és a királynak készültek. Ha mindez eltűnne, egy hatalmas romváros maradna csupán a helyén.A királyi udvarba érve leszállt lováról és besietett az épületbe, kikerült egy csapat lázadót, és felment az apja szobájába. Kopogás nélkül nyitott be.